Vasárnap úgy döntöttünk, elmegyünk kirándulni. Gyulára esett a választásunk, gyönyörű város. Húsvét vasárnap ellenére tele volt emberekkel, élet, vidámság volt mindenütt. Gyula napja volt, ilyenkor rendezik a város napokat is, a vár körül rendezvények sokasága, és ahogy egy plakáton olvastam, több helyen zajlottak sportesemények is. A vár, a városközpont gyönyörű, kellemesen éreztük magunkat. Ami hiányzott, az a virágosítás, a köztereken még nem ültettek szinte sehol virágokat, a mi kis városunkban már mindenhol gyönyörű árvácskák, hidegtűrő virágok pompáznak.
Ősszel, amikor a békéscsabai kolbászfesztiválon voltunk, átugrottunk már ide egy rövid időre, akkor határoztuk el, hogy tavasszal visszatérünk. Ekkor fedeztük fel a
Kisködmön Éttermet is, ami a kifüggesztett képekkel, étlappal teljesen lenyűgözött. Most oda tértünk be ebédelni. Az étterem a város szívéban van, emlékeim szerint egy nagyon színvonalas ázsiai étterem volt a helyén, sok-sok éve egyszer ebédeltünk ott.
Olyan a hely, mintha egy néprajzi múzeumba léptünk volna be. A bejárati ajtón egy faragás szerint 2000-ben nyílt. Gyönyörű faragott bútorok, köcsögök, kemence, gerendás menyezett, régi ruhák, szűrök, ködmönök kiállítva. Az asztalokon a szalvéta egy nemzeti színű papírral átkötve pont mint a gyulai kolbászon. Mindenütt rend és tisztaság. Egyetlen rettenet rontotta az összahangot. Az egyik ablak akváriumszerűen volt megcsinálva, amiben mű madár, mű szalmaszerűség, mű borzalmak sokasága, rettenetes giccs volt az egész, rossz volt ránézni. Gondolom a pusztaságot hivatott szimbolizálni. A külső ablak kitörve, aminek a szélei elkoszolódott kreppapírral voltak bevonva...
Egy oklevél, mely szerint 2008-ban a legjobb 100 magyar éttermek egyike... Viszonylag hamar megkaptuk az étlapot, holott az egész étteremben csak egy pincér volt. Az étlap első lapja a legelső magyar nyelven íródott étlap másolatával kezdődik, 1924-ből. A menüsor is ez alapján lett összeállítva. Szürkemarha, mangalica, nyúl és szarvas a választék, a kenyér és a panírhoz használt liszt tönkölybúza. Férjem borjueszencia levest kért, hiába próbáltam lebeszélni, gyermekem hideg gyümölcslevest. Gyerekeknek szerencsére találtunk rántott csirkemellett, férjem mangalica tarját kért rostonsütve, én karmonádlit. Ez utóbbi Móra Ferenc kedvence volt, különleges panírba, mogyoróval, dióval, mandulával elkevert zsemlemorzsába bújtatott ízes mangalicakaraj. Sajnos a körettel gondban voltunk, gyerekeknek való nem szerepelt az étlapon, konkrétan sültkrumplit nem tudtak hozni.
A leveseket viszonylag hamar megkaptuk, kértem a pincért, hogy az egyik csirkemellet hozzák ki amint készen van, akár a levessel is, bár ígéretet kaptunk, sajnos ez nem történt meg. A leveseket cserép tálkákban hozták, a húsleveshez fából készült kanalat kaptunk, kinézetre rendben is volt. A húsleves még a menzai szintet sem ütötte meg, a gyümölcsleves kimondottan finom volt. Az italokat fém edényben, régi kannatetőre emlékeztetőben hozták ki. Érdekes volt, nekem egy cseréppohár jobban be jött volna.
Ezután több mint egy órát vártunk a második fogásra. Többször éreztem úgy, hogy na jó, most már nem bírom tovább, felállunk és keresünk egy hamburgerest vagy egy pizzázót, ahol gyorsan kiszolgálnak. Délután fél három lévén már igen csak éhesek voltunk.
A hátunk mögött lévő asztalhoz egy hat fős társaság érkezett. Az étlap, még nagyon tetszett nekik is. Majd elkezdtek rendelni. Colát kértek, nem kaptak, csak rostoslé volt. Az egyik férfi azt kérte, hogy a mangalicakarajt ne roston, hanem rántva hozzák ki, lehetetlent kért. A pörkölthöz túróscsusza helyett nokedlit szerettek volna, hiába. A másik férfi mustárt kért a hús mellé, az étteremben nem volt mustár, hiába kérdezett rá háromszor is. A pincér kínosan mosolyogva mentegetőzött, szegény míg ott voltunk minden asztalnál csak szabadkozott. A férfi felállt, mondván, hogy az utca túloldalán nyitva a kisbolt, hoz mustárt. A felesége utánaszólt, hogy hozzál colát is! Mi majd bedőltünk az asztal alá a visszafolytott nevetéstől. A társaság végül töröltette az egész megrendelést, és másik étterembe vonult.
Mi pedig még mindig csak vártunk és vártunk. Közben azon tanakodtam magamban, hogy vaj mikor hozzák majd az ebédünket, mert a konyhából semmilyen zaj, húsklopfolás, stb.. nem hallatszik. Végül megkaptuk. Négyből kettő szinte hideg volt. Koronaburgonya még rendben , ez hajában főtt krumpli, amit korona alakúra faragnak, majd átsütnek, tetejét pirospaprikába mártják. Két krumpliba olajban kisüttött spagettit(gondolom az volt) szúrtak, ez volt a díszítés. No de a hús. A férjem adagja egy kis tenyérnyi tarja volt, tetején rengeteg fokhagymával, kicsit rágósra sikeredett, de állítólag ízletes volt, különösen az a pár csepp mártás, amit hozzá adtak. Az én karajom első ránézésre nem volt valami bizalom gerjesztő, a hús vastag volt( nem hiába nem hallottam a klopfoló hangját), a panír első ránézésre megégett, de nem, inkább a tönkölyliszttől lehetett sötétebb.Teljesen íztelen volt, alig bírtam megenni. Kisfiam a harmadik falat után megkérdezte, hogy sonkával töltött húst rendeltem-e neki. Mondom dehogy, mikor felém fordítja a húst, az teljesen nyers volt, nagy művész lehetett, aki a panírt sötétre süti úgy, hogy a hús teljesen nyers marad benne. Hívom a pincért, megint a bocsánatkérő mosoly,azonnal hoz másikat. Kértem, hogy ne fáradjon, nincs újabb másfél óránk, inkább hozza a számlát. A számla láss csodát, gyorsan meg is érkezett, kis kosárkában, körbenéztem, vártam Piroskát..Hét és félezer forintért keserű szájízzel, éhesen távoztunk. A gyerekeknek kerestünk egy hamburgerest.
Miután eldőlt a répafőzelék, már nem is volt kérdés, hogy mellé grillezett husi kerüljön. Míg sorba álltam a csírkésboltban, a filézett pipimellet és a pulykamellet nézegettem, hogy melyik mellett is döntsek. Győzött a pulykacici.
